9

Melchior patikája
Augusztus havának 4. napja, este

MELCHIOR HAZAÉRVE azt látta, hogy Keterlyn egy öreg némberrel diskurál a pultnál, igencsak belemelegedve a beszélgetésbe. Későre járt, ilyentájt már nemigen jöttek vásárlók, csak néhány kósza lélek tévedt be szíverősítőre szomjúhozva. Melchiornak már a küszöbön megálljt parancsolt Keterlyn egy bizalmas kacsintással. De az öregasszony is észrevette, hogy valaki belépett a patikába, hátrafordult, és Melchior felismerte benne a szomszéd Annlint, aki már hosszú-hosszú évek óta élt a Kerekeskút utcában Goswin kalmár házvezetőnőjeként, és akinek a házánál a holttestet találták az éjjel. Igaz, akkor reszketett, mint a kocsonya, és a rémülettől kidülledő szemmel bámulta, ahogy az éjjeliőrök a holttestet vizsgálták, és bizonyára majd kifúrta az oldalát a kíváncsiság, míg el nem jött a patikába, hogy megtudakolja a történteket. De az is lehet, hogy maga Goswin küldte.

Az öregasszony, ahogy megpillantotta Melchiort, meghajolt, és szabadkozott, hogy már indulóban van, az uraság épp csak kenőcsért küldte, ő meg belefeledkezett itt a nagy locsogásba.

– Korántsem – biztosította Keterlyn –, én magam kérdezősködtem. A szomszédasszonyoknak meg csak kell néhanapján pár szót váltaniuk, különben borzasztó unalmas lenne az életük.

– És milyen kenőccsel szolgálhatok Goswin úr számára? – kérdezte Melchior. Ami igaz, az igaz, az ősszel és tél felé többször is vett tőle orvosságot a kalmár, talán épp borókabogyóból, köményből, kamillából, zellerből és bakkecske véréből készített, lábfájásra való gyógyírt. Meg talán abból a híres-nevezetes, zsályából, majoránnából, kaporból és borsmenta levéből kevert kenceficéből is vitt, ami enyhíti a fejfájást.

– Ó, Keterlyn asszony már adott is – válaszolta Anniin. – Azt, amitől a télen olyan szépen elmúlt az úr lábfájása.

– Az bizony kiváló kenőcs – dicsérte Melchior. – Enyhít megannyi bajt, begyógyítja a sebeket, és ha hígítva megissza az ember, még mérgezés esetén is segít. Lábfájásra azonban emellett mindenképpen kell főzni egy kis zablevet is. De hogy van Goswin úr?

Ebben a kérdésben tulajdonképpen benne rejtőzött egy másik – hogy van Goswin úr most, hogy egykori esküdt ellensége, Bruys halott? Annlin azonban ezt a kérdést nem értette el vagy nem akarta elérteni, így csak arról beszélt, hogy a kereskedő úrnak rengeteg a tennivalója, és alig eszik, melegben nincs étvágya, egyre csak könnyebb ételeket kíván, Annlinnek azonban fogalma sincs, mik lehetnek azok a könnyű ételek, ő úgy főz, ahogy azt egykor tanulta, olyat, ami jó erőben tartja az embert.

Annlin tulajdonképpen még korántsem volt öreg, talán a hatvanadik esztendőt sem töltötte be, egyes nők azonban idősebbnek tűnnek a koruknál. Sötét haja már rég megőszült, kicsit görnyedten járt, bár egyébként élénk volt, és fürge, hosszú, csontos karral és göcsörtös ujjakkal. Annak idején egészen szemrevaló lehetett, és ameddig Melchior vissza tudott emlékezni, mindig a Kerekeskút utcában élt Goswin házában… Goswin úr házában az Unterrainer-ház mellett. Amiről eszébe jutott a patikusnak, hogy azt a régi kísértethistóriát Annlinnek ismernie kell, vagy legalábbis biztosan hallott róla valamit. Ám mikor ezt próbálta óvatosan kipuhatolni, észrevette Keterlyn újabb ravasz kacsintását. Melchior megvonta a vállát – Keterlyn már bizonyára foglalkozott ezzel a kérdéssel.

Annlin azonban, miközben szedelődzködött, Goswin úr étkezési szokásairól ügyesen a múlt éjszakai eseményekre terelte a szót, valahogy úgy, hogy az úr már idős, sokat kell aludnia, és rosszul eszik, de hogy aludjon, ha éjnek idején késelnek és óbégatnak az utcán.

– Hallotta a tegnapi kiabálást? – kérdezte Melchior, mire Annlin azt válaszolta, hogy az úr – hála az égnek – elaludt, és talán nem is ébredt föl egészen, reggel mégis arról faggatta a szolgálóit, hogy mi volt az a lárma éjjel az utcán.

– Vajon ki lehetett az, akit tegnap éjszaka meggyilkoltak? – kérdezett rá végre az öregasszony.

– Egy idegen – mondta Melchior. – A városi őrség tagjai közül senki nem látta korábban. Fiatalember, vagy éppenséggel legényke volt. Bizonyára az elővárosból.

– Vagy úgy – vette tudomásul Anniin. – De bocsásson meg a patikus úr, hogy így itt ragadtam, az uraság most már biztosan türelmetlenkedik. Jó egészséget a családnak, és áldja meg Szent Ágnes azokat a vidám gyermekeket…

– Köszönjük a jókívánságokat, szomszédasszony – válaszolt Keterlyn udvariasan. – Magának és családjának is legyen része a szentek áldásában!

– Ó, az én családomban nincs más, csak jómagam meg az öreg Hainz – sóhajtott fel Annlin –, meg ugye Goswin úr, bár az utóbbi időben igencsak fogytán az ereje. Az én egyetlen fiam már rég elkerült itthonról, a tartui püspök lovásza. – Az utolsó mondatba vegyült egy cseppnyi büszkeség, jegyezte meg magának Melchior. Annlin szedelődzködött még egy kis ideig, majd távozott. Melchior egyenesen a feleségéhez lépett, az ölébe vonta, és megcsókolta.

– Hogy te milyen kedvesen üdvözlőd a feleségedet! – szólalt meg végül Keterlyn, miután kibontakozott Melchior öleléséből. – Mintha évek óta nem láttál volna.

– Valójában több kolostorban is jártam – somolygott Melchior. – De ha egy nő kacsint, akkor csak egyetlen dolog járhat az eszében. Ezt már rigai vándoréveim alatt megtanultam.

– Egy szót sem akarok hallani azokról a szégyentelenségekről! Kacsintani viszont azért kacsintottam, mert Annlin épp arról beszélt, amit tegnap este emlegettünk. Az Unterrainer-ház kísértetéről.

– Érdekes – jegyezte meg Melchior. – Hogy lehet, hogy véletlenül épp ez került szóba?

– Csöppet sem véletlenül, ma az utcában lakó összes asszonnyal erről beszélgettem, ahogy arra te is megkértél volna, ha reggel nem viharzol el rögtön a városba.

– Lehet, hogy tényleg megkértelek volna rá – dünnyögte Melchior. – Átlátsz a szitán.

– Egy patikus feleségének, és főként egy olyanénak, mint amilyen te vagy, át is kell látnia – válaszolta Keterlyn mosolyogva. – Tegnap este nagyon felkeltette az érdeklődésedet az Unterrainer-ház kísértete, a mi utcánk híres lidérce…

– És épp akkor gyilkoltak meg egy idegen csavargót az előtt a ház előtt – tette hozzá Melchior komoran. – Nem olyan ez, mintha maga az ördög rendezte volna így?

Keterlyn erre gyorsan elmormolt észtül egy varázsigét, ami a gonosz lelkek távoltartására volt hivatott. Utána pedig beszámolt arról, hogy aznap mindenkivel, aki megfordult a patikában, az Unterrainer-házról beszélt, közben néhányszor benézett a szaunába, néhány csip-csup dolog ürügyén megfordult a péknél és a hentesnél, és mindenütt szóba hozta a kísértetet. Azt már tudták, hogy éjjel leszúrtak az utcán egy idegen csavargót, néhányan meg is jegyezték, hogy az Unterrainer-ház senkinek nem hoz szerencsét.

– Az eset nagyon régen történt – mesélte Keterlyn. – Egyesek szerint száz, mások szerint ötven esztendővel ezelőtt, de a többség biztosan állította, hogy a lovagrend uralma idején.

– Tehát száz esztendeje semmiképpen sem lehetett – vetette közbe Melchior. – És mit meséltek az emberek?

– Ó, hát a történetet mindenki egy kicsit másképpen ismeri, van, aki a nagyanyjától hallotta, más egy öreg éjjeliőrtől, és így tovább. Alapjában véve azonban ennek a borzalmas históriának a lényege ugyanaz, csak a részletekben van eltérés.

– Legjobb tudomásom szerint pedig minden mendemondában rejlik egy cseppnyi igazság. Az más kérdés, hogy minden egyes újabb mesélő minden alkalommal ferdít rajta egy kicsit. Halljuk hát, drága feleségem!

Keterlyn pedig előadta a történetet. A szóban forgó házat annak idején egy gazdag kereskedő építtette, név szerint Cristian Unterrainer. Egyesek szerint már idősebb volt, mások szerint korántsem. Feleségével együtt érkezett Tallinnba, az asszony neve azonban feledésbe merült. Egyesek szerint szép, fiatal és erényes nő volt, az uránál fiatalabb, gondoskodó és érzékeny, aki férjének hűséges társa akart lenni, aki szereti őt lélekben és igazságban, és sok gyermeket szül neki. A férfi azonban idősebb volt nála, és cudarul bánt vele, alig-alig hált az asszonnyal, akkor is ebek módjára, nem úgy, ahogy azt egy nő szeretné. Ez az ember rengeteg sört ivott, amitől különösen kegyetlenné vált, megkorbácsolta a feleségét, és csak erőszakkal, álló helyzetben akart közösülni vele, miközben még ütötte is, hogy fájdalmat okozzon neki, mert csak így tudta elérni, hogy fölálljon a szerszáma.

– Érdekes – jegyezte meg Melchior. – Vajon ki lehetett ennek szemtanúja, hogy ilyen részletességgel be tudott számolni minderről?

– Így beszélik – somolygott Keterlyn. – Hiszen magad is jól tudod, hogy a pletyka számára az nem akadály, ha hiányzik a szemtanú.

– Rendben, folytasd!

– A történet folytatása úgy szól, hogy ez a csinos, erényes asszony nagyon boldogtalan volt emiatt, és keserű könnyeket hullatott, mikor úgy gondolta, hogy senki nem látja. Templomba is járt, imádkozott a szentekhez és Szűz Máriához, hogy azok változtassák meg a férjét, és szabadítsák meg mindettől a szenvedéstől. Azonban úgy alakult, hogy imáinak fültanúja volt egy szerzetes…

– A domonkosok közül? – szakította félbe Melchior.

– Pontosan, néhány anyóka még a nevére is emlékezett, Abelardusnak vagy Adelbertusnak, vagy valami hasonlónak hívták. Ez a kolduló barát pedig fiatal volt – egyesek szerint –, finom és jóvágású, aki nem egészen a saját akaratából került a szerzetesek közé. Családjában ötödik fiúként látta meg a napvilágot, és erőszakkal adták a domonkosokhoz, hogy Isten szolgája váljék belőle. A fiatalasszony panaszait és imáit hallva megesett rajta a szíve, és megszólította. Így előbb beszélgetésbe elegyedtek, aztán idővel összebarátkoztak, míg végül a barátság átcsapott szerelembe.

– Ó, te jóságos ég! – sóhajtott föl Melchior. – Azt hiszem, hallottam ezt a történetet, bár egy kicsit másként.

– Így aztán amikor ez a fiatal szerzetes alamizsnát gyűjtve járta a várost, a Kerekeskút utcában mindig betért a szép fiatalasszonyhoz, akivel – állítólag – levetkőztek a kandalló előtt, és a falra szögezett feszület alatt lettek egymáséi, amivel az egyik szerzetesi fogadalmát, a másik a házasság szentségét szegte meg.

– Ilyesfajta históriákat gyakran hallani – jelentette ki Melchior. – Ami azt jelenti, hogy gyakran meg is esik az ilyesmi. Nem mintha bárki fölött is pálcát szeretnék törni.

– A történetet aztán más változatban is hallottam – folytatta Keterlyn –, és az igazat megvallva, vannak olyan elbeszélések is, melyekben a két változat keveredik, egyes részletekben erre, más részletekben arra hajaznak. De későre jár, és szívem szerint valamikor máskor mesélném tovább.

Bárhogy is könyörgött Melchior, Keterlyn tántoríthatatlan maradt. A gyerekeket meg kellett mosdatni, és le kellett fektetni, Melchiornak pedig be kellett zárnia a patikát, nem volt alkalmas az idő az efféle történetekre. Csak néhány órával később, amikor az enyhe augusztusi alkonyat Tallinnra borult lágyan, Melchior és Keterlyn pedig már ágyban voltak, tért vissza az asszony a témára.

– Más változatban úgy szól a történet, hogy Unterrainer kalmár felesége korántsem volt olyan fiatal és erényes, már jócskán benne volt a korban, férjének azonban egyetlen gyermeket sem szült, mert ezzel az adománnyal nem áldotta meg a Jóisten…

– Bátorkodnék megjegyezni, drága feleségem – vetette közbe Melchior –, hogy az emberek nem mindig tudják a teljes igazságot ezzel kapcsolatban. Ahogy azt nem egy orvos leírta, ebben nem mindig a nő a hibás, nagyban függ a férfitól is.

– Meglehet, én azonban úgy mondom el neked, ahogy hallottam. Unterrainer mindenesetre nem akart többé a feleségével hálni, pedig az asszony abban a korban volt, mikor másra nemigen tudott gondolni, mint a férfiakkal való hancúrozásra, mert viszketett a lába köze, és kódorgott, mint a bagzó macska. Érted ugye, drága uram, hogy én csak azt mondom, amit.

– Amit hallottál, persze, meséld tovább! – vetette oda Melchior.

Az ikreket a bölcsőben már elnyomta az álom, Melchior pedig a hitvesi ágy melletti asztalkára tett egy kandelábert és egy korsó vizet. Keterlyn az ágy szélére ült, és kontyát kibontva leeresztette a haját.

– Tehát úgy történt, hogy az a fiatal szerzetes, Abelardus alamizsnakosarával eljutott a Kerekeskút utcába is, amit akkoriban Hegyalja utcának neveztek, mert a mi pazar kerekes kutunknak még híre-hamva sem volt. Mikor az asszony megpillantotta az ifjú barátot, rögtön eszébe jutott a városi szóbeszéd, mely szerint a testvér különösen hosszú nemi szervvel volt megáldva, ennek ugyanis híre ment a városban.

– Drága feleségem, valóban ilyenekről diskurálnak az asszonyok maguk között? – kiáltott föl Melchior fojtott hangon.

– Hiszen megmondtam neked tegnap, hogy jobb, ha nem is tudod, mi mindenről locsognak a nők a szaunában. Ejtettem egy-két szót erről-arról, és az asszonyoknak nem sok kell ahhoz, hogy kísértethistóriák kerüljenek terítékre, vagy bármi más, ami kissé talán illetlennek tűnhet a kívülálló számára.

– Kissé illetlennek! – ismételte el Melchior egy sóhaj kíséretében. – Jó, mostantól nem szakítalak félbe.

– Jobb is, ha többet nem kotyogsz közbe, mert különben nem mesélem tovább – vágta rá az asszony, majd folytatta: – Tehát az ifjú Abelardus vagy Adelbertus alamizsnás kosarával elvetődött a Hegyalja utcába, a mi ravasz és szégyentelen Unterrainernénk kedvesen betessékelte a szobába azzal, hogy bőkezűen szeretne adakozni a fiatal barátnak, valójában azonban egyre azt találgatta, hogy a csuha alatt vajon tényleg olyan méretes szerszámot visel-e az ifjú Abelardus, ahogy azt a városban híresztelik. Ekkor édes bort töltött a nő a fiatal barátnak, ruhája szegélyét pedig szégyentelenül fellebbentette, valahogy így…

– Akkor ez valóban igencsak szégyentelen cselekedet volt – ismerte el Melchior.

Keterlyn megoldotta a szalagot, ami mellén összefogta a ruháját, közelebb húzódott a férjéhez, és térdét kivillantva fölhúzta a ruha alját.

– Nagyon is – bólogatott az asszony. – Minden lehetséges módon próbálta elcsavarni a barát fejét, és abban reménykedett, hogy igaz a szóbeszéd, miszerint az ifjú Abelardus nem a szíve parancsára vonult kolostorba, és szerzetes testvéreihez sem ragaszkodik mindenáron. Így amikor a barát meghajolt, ő mintegy véletlenül kioldotta a zsinórokat ruháján, és szemérmetlenül felfedte előtte a lábát úgy, hogy a fiatalember csak kapkodta a levegőt. Majd azt mondta, hogy az, amit ő Abelardusnak adna, az az együtt hálás öröme, ami nem bűn, ha azt a férfi és a nő együttesen akarják, és kedvük telik benne. És még azt is hozzátette, hogy habár ő idősebb a szerzetesnél, öle mégis olyan, mint egy szűzlányé, szűk és nedves, mert mivel képtelen a megtermékenyülésre, sohasem szült gyermeket. Miután így csábítgatta a barátot, testéről pedig fellibbentette a ruhát, Abelardus képtelen volt tovább türtőztetni magát, csuhája alatt ágaskodni kezdett az, amiért a nő őt a szobába csalogatta. Úgy beszélik, hogy amit az asszony látott, igencsak kedvére volt, mert az Abelardusról szóló mendemondák mind színigaznak bizonyultak. A szerzetes csuhája alól mintha egy roppant fa szökkent volna szárba, amit megpillantva a nő kezelésbe vett, Abelardusnak pedig nem volt ereje ellenállni, hiszen a szerelem gyönyörei számára sem voltak ismeretlenek. És mit látnak szemeim, Melchior? Úgy tűnik, hogy a te állhatatosságod egy szikrányival sem szilárdabb az ifjú Abelardusénál.

Keterlyn elfújta a gyertyát, de az utolsó fénysugárnál Melchior még látta, ahogy leveszi a ruháját.

– Valami azt súgja nekem, hogy az ifjú Abelardus visszajárt ahhoz a házhoz, ugye? – kérdezte mégis Melchior.

– Állítólag igen. Ez a kéjsóvár, szégyentelen nőszemély úgy behálózta, hogy mindennap, amikor a kalmár nem volt odahaza, Abelardus mintegy véletlenül épp arra vetődött alamizsnás kosárkájával, betért a házba, ahol mindenféle szégyentelenségeket követtek el, fekve és állva, melyben nagy örömük telt. Így bontakozott ki köztük az, amit szerelemnek neveznek, hiszen az mi más is lehetne, mint a kéj, amit férfi és nő érez, ha megérintik egymást.

– Te asszony, mintha éppenséggel nem ítélnéd el, amit tettek.

– Ki vagyok én, és milyen jogon tehetném?

– Azon a jogon, hogy nem lett ennek jó vége, a Jóisten megbüntette őket ezért a vétkükért – vélekedett Melchior.

– Valóban így mesélik. Szégyentelenkedésüket nem lehetett a városban véka alá rejteni, egyvalaki bizonyára megsúgott valamit a kereskedőnek, másvalaki célzást tett, így egy nap Unterrainer épp akkor toppant be saját házába, mikor felesége és Abelardus anyaszült meztelenek voltak. Azt mondják, hogy az asszony a szerzetes ölében ült, mint lovas a lován, a barát pedig azon a széken foglalt helyet, melyen a kalmár szokott reggelizni.

Keterlyn a hátára fordította a férjét, aki ekkorra szintén megszabadult ruháitól, és lovagló ülésben fölé térdelt.

– Folytasd! – követelte Melchior.

– Ha mindenképpen ragaszkodsz hozzá – válaszolta az asszony. – A történet azonban nagyon csúnya véget ért. Mikor a kalmár meglátta, mit művel a felesége a baráttal, letépte az asszonyt a szerzetesről, kardot rántott, és egy nyisszantással ott helyben levágta a barát hatalmas szerszámát. Majd mindkettejüket szorosan hozzákötözte a székhez, a férfi nemi szervét a nő szájába dugva. Ezután sorsukra hagyta őket, hogy az egyik elvérezzen, a másik pedig éhen haljon. Ő maga továbbra is járt-kelt a városban, mintha mi sem történt volna, és folytatta a kereskedést. Aki kérdezősködött, annak azt felelte, hogy a felesége zarándokútra ment a rigai püspökségbe, a fiatal szerzetesről pedig nem kellett semmit mondania, mert iránta senki nem érdeklődött. Azonban kéjes élvezettel töltötte el minden pillanat, amit otthon tölthetett, látva, hogy csappan meg felesége és a barát életereje óráról órára, napról napra, míg végül lesújt rájuk a halál. Mikor ez a pillanat elérkezett, befalazta őket a pincében, eladta a házát, és végleg búcsút intett Tallinn-nak. Az élve eltemetett, szörnyű bűnüket a halálba is magukkal vivő lelkek azonban máig nem lelnek nyugodalmat abban a házban…

Aznap éjjel több szó nem esett köztük a kísértetekről.

És mikor Keterlyn a férfi érintésétől ajzottan fölsikított, hangja a nyitott ablakon át kilibbent a Kerekeskút utcára, pislákolva rebbent házról házra, talán még az Unterrainer-házat is körbecirógatta gyengéden, míg végül kihunyt.